Kapcsolatba lépni: +36 306 125352

75 ÉV LINGEMANN

1946-Ban megalakult a Lingemann GmbH. A vállalat 75. évfordulója alkalmából Alexander Pawel ügyvezető igazgató válaszolt néhány izgalmas kérdésre, és betekintést nyújtott a Lingemann-világba.

 

Előszöris az, hogy megkérdőjelezem mindazt, ami eddig volt, és hogy nem hiszek abban, hogy a következő 30 évben ugyanígy folytatódhat minden.

Kétlem, hogy hatalmas víziók álltak volna a háttérben. 1946-ban alig, hogy véget ért a második világháború, hatalmas hiányok uralkodtak minden területen, mindenki kereste az útját. Az akkori alapítók törekvéseit ugyanez a szándék vezérelte. Tudomásom szerint a szerszámgyártás terültén tevékenykedtek: Az a volt a szándékuk, hogy az akkoriban újra virágzó ipart ellássák a szükséges eszközökkel. A kihívás tehát az volt, hogy azt a keveset, ami egyáltalán elosztható volt, előbb megtalálják. Itt egy abszolút értékesítői piacról beszélünk, hiszen gyakran az volt a király, aki egyáltalán valamihez hozzájutott. A nagyapám elbeszéléséből tudom, hogy a 60-as és 70-es években a havi árbevételt az a pont határozta meg, amikor az alkalmazottaknak már semmi sem motiválta a szombati számlázásra. Mert a számlázást a végtelenségig folytathatták volna.

Önhittség lenne 75 évről beszélni, hiszen mindössze 30 év telt el az első munkanapomtól, és ebből 20 évig voltam vezérigazgató. (Alexander Pavel nevet)

De annyit mondhatok, hogy a Lingemann mindig is családi kézben lévő, közepes méretű, nagybani kereskedő volt, inkább általános ellátás jelleggel. Mindenkit kiszolgáltunk, a magánügyfelektől a nagy autógyártókig. Korábban pusztán helyi beszállítóként tekintettünk magunkra. A vezérfonal, amelyre a Lingemann épített, a helyi ügyfelek műszaki felszerelésekkel való ellátása volt.

A 90-es évek végén ez a szakasz lezárult. Egyre inkább az iparra összpontosítottunk, és fokozatosan helyettesítettük a helyi ellátási koncepciót az országos és európai szintű ellátással. Ez a Lingemann fejlődéstörténete.

Egyre kevésbé. Meggyőződésem, hogy hihetetlenül naiv dolog folyamatosan a múltba tekinteni, és az akkori tapasztalatokat a jövőbe vetíteni. Természetesen, a hagyományainkra büszkék vagyunk. Egyszer például szórakozásból kiszámoltuk, hogy mennyi munkabért fizetett a Lingemann az alkalmazottainak az évek során. Több mint 100 millió euróról beszélünk - így nézve, büszkék lehetünk az elmúlt 75 év teljesítményére.

Azonban a múltbeli értékek jövőbe vetítésével kapcsolatban nagyon szkeptikus vagyok. Az olyan értékek, mint a hűség és lojalitás, a jövőben is keresettek lesznek. De annyi minden változik, a régi piacokat egyre több bomlasztó technológia bontja meg, és innentől kezdve minden megváltozik. Éppen ezért újra és újra kétségbe kell vonni minden eddigi tapasztalatot, hiszen némelyik az új technológiák tükrében ma már abszurdnak tűnhet. Röviden: Amit korábban nélkülözhetetlennek gondoltunk, arról ma gyakran az ellenkezője derül ki. Rendkívül nehéz téma, mert végső soron, ezt kevesen akarják beismerni. De véleményem szerint ez történik. (Alexander Pawel elgondolkodik)

Meggyőződésem, hogy olyan alapvető tulajdonságokra, mint a pontosság és a kemény munka, mindezekre a dolgokra, amelyek manapság olyan régimódiaknak tűnnek, a jövőben is szükség lesz. De már nem vállalnám fel azt a gondolatmenetet, hogy a tapasztalatra különleges, féltve őrzött kincsként kell tekinteni. Manapság gyakran a tapasztalat jelenti a legnagyobb gátat, mert egyszerűen azt hisszük, hogy amit 20 éve csinálunk ugyanúgy, az a következő 20 évben is működni fog.

A tapasztalat alapvetően értékes és pozitív dolog. Szakmai területen azonban rendkívül körültekintően alkalmazandó.

Amire nagyon szívesen emlékszem vissza, az az 50. évfordulónk. A jubileumi ünnepség, még az ezredforduló előtt, a kölni Gürzenichben. Körülbelül 1200 néző előtt állni a színpadon, majd a kölni Höhner zenekar társaságában ünnepelni. Be kell vallanom, örök élmény marad. (Alexander Pawel hálás)

Az értékesítési konferenciák, melyek tartalmi szempontból rendkívül kimerítőek, ugyanakkor hihetetlenül gyümölcsözőek és vidámak voltak.  Általánosságban elmondható, hogy egyrészt mindig is az volt a szándékunk, hogy sokat dolgozzunk, másrészt pedig, hogy kellemes és mindenekelőtt emberi légkört alakítsunk ki. A kihívás itt az, hogy el ne merüljünk a butaságban – ezt sosem akartuk, de ezt sajnos nem mindenki érti. Egyébként szívesen emlékszem vissza azokra a pillanatokra is, amikor az egyik reménybeli ügyféltől megkaptuk azt a megbízást, amelyért már olyan régóta harcoltunk. Vannak pillanatok, amelyekre szívesen emlékszem.

A legnagyobb siker az volt, amikor több termékcsoport klasszikus helyi beszállítóját sikerült országos, részben európai szintű beszállítóvá tenni. Az ő gondolkodásuk túlmutatott az egyes termékcsoportokon: Kiterjedt a logisztikai folyamatokra is és beemelte a koncepcióba az úgynevezett utolsó párszáz métert is. Alapvetően pontosan erre van szükségünk ma is. Pontosan emlékszem még, hogy eleinte, az első egy-két évben mindenhonnan ezt hallottam: „Ez így nem megy”, „Amit Ön szeretne, az nem fog működni”, „Nem szállíthat mindent egy személyben!”. Hát megmutattuk, hogy működik, immár sok éve, évtizede, méghozzá igenis jól. Eleinte azonban óriási volt az ellenállás, minden oldalról.

Valójában nem a befektetők voltak azok, akik elzárkóztak ettől az átalakulástól. Ők felismerték ennek a szükségszerűségét.  Leginkább az alkalmazottakat és az ügyfeleket kellett meggyőznünk, hiszen ez az út még teljesen járatlan volt. Ezen kívül, amikor az általános elvárás az, hogy bizonyos beszállítók csak bizonyos termékcsoportokat és szolgáltatásokat szállíthatnak és más szolgáltatások más beszállítót igényelnek - ez egy teljesen új terület. „Most akkor egyvalaki mindent meg tud oldani egyszerre?!”, „Miért tudnak hirtelen árut is kiadni?!”, „Hogyan, ehhez mégis más szolgáltatóra van szükségem?!”, „Miért teheti meg most mindezt ugyanaz a beszállító?”.

Mély levegő, türelem és meggyőzőmunka. De nem hagyhattam figyelmen kívül az alkalmazottakat sem. Természetesen, néha kényelmesebb vállalnunk azokat a problémákat, amelyeket ismerünk és amelyekkel már évek óta küzdünk, mint az, hogy bátran szembe nézzünk azokkal a kockázatokkal, amelyek az új kihívásokkal járnak. De a csapatomnak ezen túl kellett tennie magát. (Alexander Pawel mosolyog)

Mindig is volt egy életelvem, ami persze akár téves is lehet: Ha úgy érzed, hogy a szakadék felé haladsz, akkor a lassítás vagy az apróbb lépések nem oldják meg a problémát. Egy kicsit késlelteti, de alapvetően nem fogja megakadályozni a tragédiát. Úgyhogy inkább visszafordulok, és hogy a metaforánál maradjak, a dzsungelbe vetem magam. Nem tudom, hogy mi vár ott rám. De pontosan tudom, mi várt volna, ha nem teszem meg. Valamikor lezuhanok. Lehet, hogy előbb öt évvel, majd újabb három évvel késleltetem, de előbb-utóbb zuhanni fogok – ez szóba se jöhet. Tehát vissza kell fordulnom. Ezt már gyakran nevezték nagy bátorságnak. Én egy kicsit másképp látom a dolgot, mert egyszerűen csak következesen végig gondolom – ezért a hátrálás.

És pontosan ez történik ma is. Tisztában vagyunk azzal, hogy korábbi üzleti modelljeink elérték a határaikat, és vannak olyan fejlesztések is, amelyek felett nem tudunk ellenőrzést gyakorolni. Ez csak az idő múlása. Szóval, el kell gondolkodnunk azon, hogyan tudjuk ezt kezelni, ellensúlyozni? Ez az én megközelítésem és az irány, amelyben haladni szeretnék.

Pontosan erre vagyok büszke, hogy egyszer már sikerült véghez vinnünk ezt az átalakítást.  Ennek rendkívüli jelentősége van, mert éppen ez történik most is. Másodszor.

A többi vállalat ezt először éli át. Innen nézve, mondhatjuk, hogy nekünk ez könnyebb, mert tudjuk, hogy sikerülhet. Hiszen egyszer már sikerült!

A következő projekt pontosan ez az átalakulás. Őszülő, inkább kopaszodó emberként – igen, inkább kopaszodó, legalábbis a fejem búbján (Alexander Pawel nevet) – még egyszer megmutatni, hogy pontosan az tud működni, ha az ember alkalmazkodik. Különösen 52 éves fejjel, erre példakép lehetek. Mert nagyon bosszant az, hogy különösen az én generációm gyakran kétségbeesetten görcsöl és kapaszkodik. Ez nem mehet így tovább, már régóta tudják. Mégis, a remény, hogy még egyszer megúszhatjuk, még él. De milyen következményei lesznek ennek a görcsös kapaszkodásnak 10 év múlva? Milyen köveket gördítünk a jövő generációinak útjába az átalakulás mesterséges hátráltatásával? Mindez akár odáig is vezethet, hogy a vállalat akkor már nem lesz képes erre a lépésre? Ezt szörnyen vakmerőnek tartom.

Ezért szeretnék magam is példát mutatni. Megmutatni másoknak is, hogy mi ezt így nem bírjuk tovább. Ma más dolgokra kell összpontosítanunk. Az egykor őrülten fontos dolgoknak többé nincs nagy jelentősége. Új útra lépni, ebben példát mutatni, ez a legnagyobb kihívás, amellyel szembe szeretnék nézni.

Minden megy tovább. Ha csak egy pillantást vetünk a magánszférára, láthatjuk – hogyan történt egy utazás lefoglalása 20 évvel ezelőtt, és hogyan történik ma?  A magánéletben szívesen állunk a változások elébe.  Napjainkban mindenkinek van okostelefonja – természetesen, azért akadnak kivételek. Szakmai környezetben mégis szeretnénk minél kevesebb változást látni. Hogyan lehet ezt összeegyeztetni?

Mi, emberek, gyakran a régi mintáinkat követjük. Olyan ez, mintha egy ketrecben lennénk, amely fogva tart – „ez mindig is így volt.”

A tervezés, kétségtelenül az, ami nagyon tetszik. Teljesen kényelmetlenül érezném magam, ha például egy nagyon szűk keretek között kellene dolgoznom, „szalagkorláttal” körülvéve. Azt végképp nem bírnám. Ez nagyon rövid idő alatt problémássá válna. Elárulok egy titkot. A pályám elején felajánlottak nekem egy hosszú távú szerződést üzletvezető igazgatóként. Határozottan visszautasítottam. Három évnél nem lehet hosszabb, különben még a szerződést sem kell elkészíteniük. Csak arra figyelmeztettem őket, hogy valószínűleg örülnek majd, ha hat hónap múlva megszabadulnak tőlem. Nem igazán vagyok nagyvállalat-kompatibilis. A potenciális szerződő fél ezt nem tudta megérteni. Azonban azt gondolom, hogy fontos az őszinte önértékelés. Szabadgondolkodó vagyok, egyszerűen csak tudnom kell tervezni – ezt szeretem a legjobban a munkámban. Nagy örömömre szolgál az alkalmazottak előléptetése. Oké - kevésbé örülök, ha ez nem sikerül. (Alexander Pawel meglepődve)

De éppen ez a fejlődés az, amiben örömöm lelem – erről nem szívesen mondanék le.

Előszöris egészséget, elsősorban a családomnak. A következő lépésként pedig az egész világnak, jól tudva, hogy ez irreálisan magas cél. Az egészség olyasvalami, amit az ember minél idősebb, annál inkább értékelni tud. Mi, emberek, viccesek vagyunk: amíg jól vagyunk, addig az egészség nem annyira fontos számunkra. De ha valami elkezd nem működni, akkor a téma egészen új pozíciót kezd el betölteni az életünkben. E tekintetben ez számomra az alfa és az ómega.

Úgy gondolom, hogy hazánkban már nem értékeljük eléggé azt, hogy a valaha volt leghosszabb béke idejét éljük. Ilyen még sosem volt! Sok generáció nem ismer egyebet, az enyém sem. Úgy gondolom, hogy ez időközben problémás lett, mert a háborús jelentek eszméje Németországban túlságosan elvonttá vált. Ha mégis körülnézünk, hogy mennyi háború dúl körülöttünk, többé már nem olyan elvont. Magunknak azt remélem, hogy a béke még sokáig tartson.

Mit várok még a jövőtől? Ésszerű egyensúly a gazdaságilag szükséges és az ökológiailag megvalósítandó dolgok között. Hogy ez a világ még 100 év múlva is létezzen. Mert nekem is vannak gyerekeim, és mihez kezdenének 30 év múlva egy olyan világban, amelyben nem érdemes élni?

Kívánom még, hogy a generációk legyenek kicsit megértőbbek egymással. Körülöttem sok fiatalnak vannak extrém elképzelései. Ugyanúgy, számos idősebb korú ember is van, akik szintén nagyon vakmerőek. Vakmerőek a közúti forgalomban és sajnos a versenyben is. Az „én vagyok az első” és a garasoskodás vonzó – őrület, hogy az ilyesmit még kívánatosnak is tartják. Mindenki magáért harcol – a csapat nem számít – ezzel torkig vagyok. Sajnos ez a világjárvány idején is nyilvánvaló. Természetesen senki nem szeret maszkot viselni. De ha valami sokkal rosszabbat megakadályozhatok a viselésével, akkor viselni fogom. Ennyi elhunytat nem lehet letagadni.

Panaszkodni nagyon tudunk, abban hihetetlenül jól teljesítünk. Ezért hálásabbaknak kellene lennünk.

Összefoglalva: szeretném, ha egy-két dolog megváltozna. Mégis megvannak a magam kételyei. Ez pesszimistává vagy realistává tesz? (Alexander Pavwel elgondolkodva) Valójában mindig is optimista voltam, de most pont ebben nem reménykedem. Amit szem előtt kell tartanunk: Mi a mi hozzájárulásunk a jövőhöz?

Túlságosan is gyakran. (Alexander Pawel nevet) Ha most őszintén kéne megsaccolnom, akkor azt mondanám, hogy naponta 100-szor biztosan. Ez bosszantó, mert egyrészt megmutatja, mennyire függünk a technológiától. Egy ilyen apró tárgytól. Felfoghatatlan. Nem hiszem, hogy eltelik egy óra anélkül, hogy ránéznénk az okostelefonra – vannak olyan órák, amikor 20-30-40 alkalommal nézzük meg a kijelzőt. És ez egyre több és több lesz. A WhatsApp pl. a szakmai életben is meghatározó, akár akarjuk, akár nem. E-mailt egyre kevésbé írunk. (Alexander Pawel a telefonjára pillant) Panaszkodom, de látja, újra megtettem. (Alexander Pawel nevet).

De egy valamit még mindig izgalmasnak találok. A magánéletemben sokat vagyok a természetben, és előfordul, hogy az autóba felejtem az okostelefonomat. A gondolat, hogy csak 100 métert is vissza kelljen gyalogolnom – köszönöm, de nem! Íme a bizonyíték: akár három-négy órát is el tudok lenni nélküle.

Nemrég hallottam a rádióban, hogy fiatalokat teszteltek azzal, hogy hat teljes órát mobiltelefon nélkül kellett eltölteniük. Ennek az lett az eredménye, hogy idegösszeomlást és sírógörcsöt kaptak. Micsoda őrület! Aznap egyedül voltam a kocsiban és hangosan felnevettem - a körülöttem lévők valószínűleg őrültnek tartottak. Hát ide jutottunk? Ez a kis eszköz nem hódíthat ekkora teret magának az életemben, nem igaz?

És végül: gyakran nézek rá a telefonomra, de hálás vagyok a nélküle töltött percekért.

TÖRTÉNET

Bemutatóterem

„Procurement Future” interaktív bemutató terem nyílik az ipari vállalatok számára Brühlben

Csehország

Megalakul a Lingemann CZ s.r.o.

Alapítás

Megalakul a BOOSTRACK GmbH

Magyarország

Megalakul a Lingemann Hungary Kft.

Alapítás

Megalakul a Lingemann Service GmbH

Lengyelország

Megalakul a lengyel leányvállalat, a Lingemann Sp. z.o.o., Lengyelország

Logisztikai központ

Létrejön egy logisztikai központ Saarlandban

Corporate Supplier Excellence Award

Elnyerjük a Procter & Gamble Corporate Supplier Excellence Award 2009 kiválósági díját

Románia

Megalakul a Lingemann Beschaffungssysteme S.R.L. Románia

Logisztikai központ

Megnyitjuk bajorországi logisztikai központunkat

Igazgatótanács Brühlben

Az igazgatótanács áthelyezése Brühlbe, az Immerdorfer Straße 2 címre

A két társaság fúziója

Az Eisen Wichterich GmbH fennmaradó 49%-os részesedésének megszerzése, az első külföldi shop-in-shop rendszer megvalósítása egy belgiumi ügyfél gyárában

Shop-in-shop rendszer

Az Eisen Wichterich GmbH 51%-os részesedésének megszerzése, az első külföldi shop-in-shop rendszer megvalósítása egy brühli ügyfél gyárában

Telephely

Az Albert Büttgen GmbH beolvasztása és az első telephely megnyitása Lerverkusenben

Tanúsítvány

A DIN EN ISO 9002 szerinti tanúsítvány megszerzése, hetedikként az iparágban.

Készletraktár

Az első ügyfél-készletraktár átvétele

Működési terület

Átvettük a Wuppertaler Großhändlers Lange & Co „szerszámait és gépeit”

Szakosztály

Létrejött a sűrített levegő technológiára szakosodott osztály

Szakosztályok

Létrejöttek a szerszámokra és gépekre szakosodott osztály

Az első exportrendelés

a vállalat történetében - Spanyolországba

Névválasztás

A vállalat neve mostantól Lingemann

A vállalat alapítása

a régi kölni vásárcsarnokban

Ma 1945

A siker a szenvedélyünk

75 éve szenvedélyünk iránt intenzíven foglalkozunk a vállalatával és a vállalkozói kihívásokkal, hogy azonosítsuk velünk a fejlődési lehetőségeket, és hogy az Ön vállalatának megfelelő gyakorlati megoldásokat dolgozzunk ki.

a csúcsra